Hihetetlen, de már hét és fél hónapos a picúr!

Magyarországon voltunk három teljes hétig, hogy a családban mindenki megismerhesse a törpit. Jókor időzítettünk, mert pont volt egy kis ablak, amikor haza lehetett látogatni. Mostanra már megint változott a helyzet, innen, Spanyolországból már csak úgy lehet hazautazni, hogy két hét karantén, vagy egy macerás tesztelésekkel teli procedúrát követve kérvényezzük a karantén feloldását. Örülök, hogy nem kellett ezzel is megküzdenem, mert így is volt min izgulni az utazás előtt. A fiam első repülőútja, hogy bírja majd a repülőt, hogy bírjuk majd a rutint tartani, milyen lesz majd a családdal lenni ennyi ideig, hogy bírja majd a párom, aki nyílván nem beszél magyarul... viszünk-e mindent, mi lesz, ha ott lesz beteg a picúr, stb, stb. Fontosnak tartom ezeket leírni, és hogy milyen stressz volt a készülődés, főképpen a COVID szitu kellős közepén, ami bármikor egy tollvonással áthúzhatja az elképzeléseket, utazási terveket... mert ha nem írom le, legközelebbre már elfelejtem, és aztán hajlamos leszek ismét könnyedén bevállalni ilyen utat. Mert azért lássuk be, hosszú volt, és így, ebben a formában nem fogunk menni ennyi időre, mert párom olyan nyűgös oldalát hozta ki, amiről nem tudtam, hogy létezik. Megértem, ha én lennék az ő családjával három hétre összezárva, én se viselném jól. Úgyhogy kipróbáltuk, legközelebb majd máshogy tervezünk. 

Jó volt azért, sok szép pillanat volt, ahogyan a család imádta a kicsit, mindenki, egytől egyig, ahogy mindenki játszott vele, a dédi, a nagynéni, az én nagybátyám, apukám... még a mostohanagymama is tündéri volt vele, bár hozzáteszem, mindig kihangsúlyozta, hogy mindaz, amivel ő készült, az a kicsinek van, és nem nekem. Köszi! :D De jó volt a családdal lenni, és azt látni, hogy mennyire szereti mindenki ezt a kis törpét. Jó volt sok időt együtt lenni a tesómmal, lustán sétáltatni gyereket, kutyát.. látni a mindig nehezen felengedő apukámat, ahogy az unokája elvarázsolja és puszit nyom a feje búbjára... átadni a nagymamámnak, akinél első nap folyton sírt, mert nem tetszettek neki a ráncok, az idő múlása. Látni, hogy az örök agglegény nagybátyám milyen könnyedén fogja és játszik vele az első pillanattól kezdve. Reggel kijönni a szobából, és odaadni valakinek, aki boldogan játszik vele, én pedig kivételesen viszonylag nyugodtan meg tudok reggelizni... A sok közös progi, a barátnőimmel a találkozások, ahogyan ők is megismerik a fiamat, és játszanak vele, és boldogan szagolják a bébiszagot és hagyják a combjukon rendületlenül ugrálni, hogy mindenkinek bekékül a combja és izomláza lesz másnap. El tudtunk menni hármasban a fősulis városomba és megmutatni, hol éltem, mint nagyon fiatal felnőtt... kipróbálni, hogy igenis lehet mininyaralásokat szervezni már. Mert nagyon jól elvoltunk, még a két órás vonatút sem volt gond, és hogy a mogorva magyarok is igenis mosolyognak, amikor a kis prüntyi vicces hangokat ad a zsúfolt vonaton. 

Sok első élménye volt a fiamnak, az első vonatozás például, az első ismerkedés a másik hazájával, az első találkozás kutyával, macskával... készítettem is pár képet a kutyuval, ahogy a fiam is, és ő is a fűben fekszik, majd kinyúlik az az apró kéz, emelkedik a szőrcsomag felé, odaér, megkapaszkodik, kutya felvisít, elszalad, gyerek elesik, orra bukik, felsír... hát ilyen is volt, de már jó barátok a kutyával, pedig az első pillanatban csak nézte meredten, hogy EZ MEG MI? És amíg ott voltunk, hihetetlen fejlődésen ment át... egyszercsak elkezdett ülni, ahogy kúszott ide-oda, majd felemelkedni és lábra állni, majd most már a mászást is egyre szebben gyakorolja, és egyre nagyobb távolságot tesz meg négykézláb, persze ha siet, akkor egyből átkapcsol kúszásra, az még mindig jobban megy. 

Furcsa is egyben mindez, mert kizökkentett az eddigi állapotból, a rutinból. Szeretek itt élni, és vártam már, hogy hazajöjjünk, de mintha most egy egészen más szinten tudatosulna bennem a kilenc évvel ezelőtti döntésem, hogy kiköltözöm Spanyolországba. Mert eljöttem, messze a családtól, és nehéz elképzelni is, milyen lenne vajon otthon élni, és közel lenni. A barátnők is, milyen jó lenne, ha többet lóghatnánk így együtt velük, mert azért stabil oszlopaim ők nekem. És ha vajon a párommal egyszer rosszul mennének a dolgok, lenne-e nekem elég gyökerem itt, hogy boldogan itt maradjak? Hiszen a fiam ide született, itt fog felnőni. Próbálom mélyen vizsgálni magamban, hogy miért gondolok egyáltalán ilyenre, hiányzik a másik haza? De nem.. vagyis igen, persze, valamilyen szinten igen, van az az 5-10 fontos ember, aki hiányzik, és velük az interakció, de szerencsére tényleg sokat lehet pótolni ma már telefonon át is. Talán azt érzem, hogy mit szeretnének mások, és hogy ha szeretnék megfelelni nekik, akkor nem nevelném a fiamat távol tőlük. De ez nem az én hangom, ez az övéké. Mert én tényleg szeretek itt élni, szépen élünk a párommal, még ha nehéz is néha egy pici mellett egymásra odafigyelni, türelemmel fordulni, de szerencsések vagyunk, szép családunk van. És persze ott vannak a kevésbé felemelő pillanatok, amik igenis ugyanúgy a kép részei: a mostohanagymama keserű megjegyzései, amiket apám miatt és a jó hangulat miatt többnyire lenyelünk, a nagymamám is egy firma, mindent jobban tud mindenkinél és mindenbe beleszól kéretlenül, hogy mindenki rádörren a végén, hogy hagyja békén, kezdve attól, hogy ki hány sört iszik, hogy hol ül, hogy én pl. túl sovány vagyok, hogy nagy a hasam, hogy a pici meg fog fázni ilyen kevés ruhában (30 fokban), hogy nekem a járókában kellene tartanom a gyereket, mert különben nem tanul meg járni, hogy az egész BLW egy nagy hülyeség, stb stb. Na meg ugye bőröndből élni, kihúzott kanapékon és felfújható ágyakon aludni, húst hússal enni, azt meg egy kis baconnel megfűszerezni... és alkalmazkodni mindenkihez, hiszen mi vagyunk azok, akik könnyen tudnak alkalmazkodni, de néha már a francba kívántam az egészet, és jól esett volna azt tenni, amihez épp kedvem volt, nem törődve azzal, ki sértődik meg, hiszen mindenki tele van elvárásokkal. Jó azért nekünk itt, a távolban, ahol olyan életet élhetünk, amilyet mi szeretnénk élni. Nem tudom, hogy lehet-e ilyen a távolság nélkül, vagy kell ez a pár országhatár, mint védőfal.