A kérdés költői. Nem tudom.

Ma különösen zombi vagyok, ismét egy szar éjszaka van mögöttünk, amikoris törpe rendszeresen álló ovációval a kiságyában próbálta elérni, hogy senki se aludjon reggel 3 után. Spoiler alert: sikerült neki. 

Persze mindezt aznap, amikor anyának kimenője van, hogy dolgozhasson a projektjén, és most hiába ülök a business planem előtt, a fejezetcímeket se fogom fel a mostani agykapacitásommal. Sebaj. Azért kihasználtam az időt és eltűntem otthonról, anyósra bízva a picúrt és most boldogan ásítozom a kávézóban. 

Elkezdtem az elmúlt napokban álmodozni. Nem csak, hogy most már pár hete megvan a heti egy kimenőm, amikor is a jövőn töprenghetek, de ennél tovább léptem (gondolatban). Tervezgetek, vizionálok, hogyan indítsam be a vállalkozásomat, hogyan léphetek végre tovább. Hosszú hónapok munkája van előttem, ami jó, hogy nem sürget az idő, motivált vagyok, csak néha használhatatlan a kialvatlanságtól.

Vasárnap eléggé mélyponton voltam, és fontos, hogy manapság már egyre többen beszélnek arról, hogy anyának lenni nem csak mosoly és csillogás, és fontosnak tartom leírni én is. Mert iszonyat nehéz és irtó csodálatos egyben, azaz az ember egy hullámvasúton utazik, és időről időre lezuhan a kocsi vele a mélybe, aztán persze szépen felkapaszkodik újra a magasba, de félreértés ne essék, nincs megállás, folyton megy a fel-le rángatózás. Nem gondolom, hogy depressziós lennék, vagy szélsőséges, vagy elkeseredett... Egy átlagos nő vagyok, így a negyven felé közelebb viszonylag jól ismerem magam, tudom, hogyan birkózzak meg a nehezebb napjaimmal, egyre kevesebb az irreális elvárásom magam irányába. Nem várom el, hogy mosolyogva éljem meg az anyaságot minden áldott nap, de tudom azt is, hogy ha feleslegesen drámázok, játszmázok, akkor csak magammal cseszek ki. Az én érdekem is, hogy tudjam, miért okoz valami nehézséget nekem, miért dühít fel könnyen, miért teszi próbára a türelmemet, és nekem kell dolgoznom ezeken, hogy kiegyensúlyozottabb legyek, hogy az életem könnyebb legyen, hogy a kapcsolatom ne legyen tele feszültségekkel azért, mert nekem most nehéz.

Nem gondolom azt se, hogy különösebben nehéz volt alkalmazkodnom a változáshoz, hogy én most anya vagyok, hiszen vágytam rá, készültem rá mentálisan sokat, de mégis, ez az év egy kifejezetten súlyos év, rengeteg új helyzettel. Tavaly még egy multinál dolgozó nő voltam, míg most egy fiú anyukája, aki a háztartást viszi, főz, takarít, lényegében egyedül veszi magára a gyermeknevelés súlyát - értem ez alatt, hogy nemcsak, hogy én vagyok főleg a kis hurrikánunkkal, de én nézek utána mindennek, ami a gyerekkel kapcsolatos, hogyan kell fejlődnie, mikor mit egyen, hogyan segítsük a jobb alvását, stb, épp annak megfelelően, hogy milyen kérdéseket vet fel az élet. Ez lett az új főállású elfoglaltságom, a picúr és az anyaság. Emellett próbálom a háztartást vezetni, ahogy mondtam, és persze igyekszem sportolni, mert anélkül bediliznék. És próbálok jó társ lenni, miközben a COVID miatt az egész évet összenőve töltjük, ami nagyon jó, bár néha felmerül bennem, hogy mint mindennek, ennek is van olyan vetülete is, ami megintcsak nehézségeket okozhat, nemcsak csupa pozitívum (de azért főleg előnyös). És mindez nem elég, egyébként ezt őszintén mondom, hogy nem elég... kell, hogy a jövőn gondolkozzak, hogyan valósíthatom meg magamat, hogy ne kelljen visszamenni abba a multiba, vagy ne sok időre, és indítsam el a vállalkozásomat, és közben, vagy inkább párhuzamosan, dolgozzak is magamon, hogy azzal is könnyebb legyen, és jobban higgyek magamban. 

És néha jön egy nap, ez volt most vasárnap, amikor egyszercsak beüt valami, és legszívesebben csak sírnék egy sarokban vagy sorozatot néznék vagy egyedül lennék vagy aludnék vagy mindezt így egyszerre, és olyankor megállapítom, hogy nem véletlen, hogy a párom a párom, mert fogja a gyereket, és elmennek sétálni, hogy egy kicsit magamhoz térhessek és megpróbáljam összekaparni magam. Aztán másnap minden más színben tűnik fel, és nevetünk és én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Vajon mindenki ezt a hullámvasutat éli meg anyaként? 

Nyaralni voltunk, pár napra elugrottunk Calellaba, ami innen olyan 40 percre van vonattal. Egyszerű volt, csak ki kellett sétálni az állomásra, felülni a következő vonatra, még csak nem is időre mentünk, majd leszálltunk a vonatról és odasétáltunk a hotelhez. Odafele pont nézhettük az ablakból, hogyan tombol a nyári zápor a tengerparton, de mire leszálltunk, pont elállt, kisütött a nap újra, majd megsültünk. 

Nem voltak nagyratörő vágyaink, pihenni egy kicsit, strandolni, medencézni, játszani a picúrral, jókat zabálni a svédasztalból, együtt lenni, kicsit összehangolódni, élvezni, hogy a mindennapi taposómalom helyett a tengerre néző teraszon ücsöröghetünk - nagyon praktikus volt, minden nap megnézhettük a napfelkeltét, hála a mi kis törpeébresztőnknek. Úgy-ahogy sikerült is mindez, csak a pihenés hiányzott. Már értem, miért mondják, hogy kisgyerekkel nem lehet pihenni, max nyaralni, hiszen folyton szórakoztatni kellett, játszani vele, fárasztani, és mindezek tetejébe, ritka szar éjszakáink voltak, ami mondjuk nem új egyáltalán, már össze is folyik a fejemben, hogy mióta tart ez. Mindenesetre szoptattam és altattunk éjjeli 2-kor, nézve, ahogy újabb nyári zivatar mossa a partot, hallani lehetett közben a tenger morajlását. Máskor az éjszakai csillagképben lehetett gyönyörködni, ami itthon, a nagyvárosban lehetetlen a fényszennyezés miatt. Vagy ugye ott vannak a napfelkelték, azok is bámulatosak voltak. Én fogékony vagyok ezekre, nagyon szeretek a természet szépségeiben feltöltődni, de azért tény, hogy az alvást nem tudja helyettesíteni semmiféle éjszakai égbolt. Páromat úgy ahogy van, hidegen hagyja mindez, amikor egyszer megkérdeztem, hogy kijön-e velem megnézni a napfelkeltét, ha már épp ébren vagyok, akkor a másik oldalára fordult és biztosított, hogy ő bentről támogat. 

Törpikénk nagy sikert aratott, összehuncutkodott mindenféle emberekkel, látszik, hogy elég szociális, senkitől se fél, mindenkire mosolyog, válogatás nélkül, így aztán a szállodában az volt az érzésem, hogy mindenki ismer minket, mert mindenki külön köszönt és gügyögött egyet, vagy mosolygott, és tett valami megjegyzést, vagy csak olvadozó mosollyal nézték a törpét. 

Édes volt, ahogyan a benti medencében játszottunk vele, nem győzte csapkodni a vizet, kacagott, ahogy ide-oda húztuk benne. A héten indul a babaúszás, már jól elterveztük, hogy de jó lesz, majd mindig kipurcan és hatalmasakat alszik, ezzel szemben mi purcantunk ki jobban, na jó, ő is, hamarabb el is aludt, mint szokott, de cserébe óránként keltett minket egész éjjel. És ismét csak ide lyukadok ki, hogy összehangolódni csak úgy-ahogy sikerült, megállapítottuk, hogy nagyon ki vagyunk merülve, és álmodoztunk azokról az időkről, amikor legalább már éjjel tudunk aludni, és mondjuk csak egyszer vagy kétszer kell hozzá felkelni. Vajon messze van még ez az időszak? Nosztalgiával gondolok vissza az első hónapokra, amikor olyan jól aludtunk, 6-8 órát egyhuzamban, majd még egy kicsit, és közben előjön harcias amazon énem, és megpróbálok újra terveket szőni és szakirodalmat böngészni, hogy mit lehet itt tenni. Jellemzően erre is csak akkor volt energiám, amikor tegnap végre másfél órát tudtam sziesztázni, végre. 

A vakáción kívül ami nagyon jó, hogy elkezdtünk kicsit jobban támaszkodni a mindig lelkesen jelentkező nagyszülőkre, és immár másodjára el tudtam vonulni és elkezdeni kicsit utánanézni a dolgaimnak, a coachingnak, a vállalkozás témájának. Hihetetlen jól esett csendben ülni egy kávézóban és elmélyülni valamiben, az volt az érzésem, hogy a két és fél óra alatt hihetetlen hatékony voltam - gondolom ebben is sok igazság van, hogy amikor az embernek kevés az ideje, akkor bizony megtanulja beosztani és hatékonyan kihasználni. 

Azért hogy áradozzak is a picúrról, iszonyat édes, most már fent négy foga van, lent kettő, és stabilan áll mindenhol, szépen fenékre esik vissza, már nincsenek olyan nagy esések, mint pár hete (lekopogom). Követ minket mindenhova, vagy éppen úgy dönt, hogy önállósodik, és a másik irányba tűz el négykézláb a lakásban, nagyokat kacag, jókedvű, és iszonyat anyás, és én persze elolvadok, amikor 5 másodpercre a nyakam köré fonja a kis karjait és a mellemre dönti a fejét, odabújik teljes kis testével, majd persze indul újra a földrengés, meghúzza a hajamat, belenyúl a számba, szemembe, beleboxol a cicibe, meg ilyenek. De az az öt másodperc mindennél édesebb. :)  

Kicsit ködösek a napok, hetek, látszik azon is, hogy keveset írok. Ahogy visszaértünk Spanyolországba, szépen lassan kialakult egy ritmus, egy állandó rutin. Nem a legjobb, de legalább egy rutin. Éjjel 5-6-szor kelünk a picúrhoz, két-három szoptatással, és reggel 7 előtti keléssel. Viszont nappal rendezettebben aludt, volt egy fix délelőtti alvás és egy délutáni. Így aztán én a délelőtti alvás alatt hol főztem, pakoltam, hol tornáztam, míg délután amint sikerült elaltatni a picúrt, azzal a lendülettel ledőltem én is, és pihegtem egy kicsit. Ez így szépen beállt, egész jól tudtam vele együttélni, hiába voltak szarok az éjszakák. De persze már megint borult ez a rutin is. Szépen indult, egyszercsak a picúr tovább aludt, ha kért is cicit 6-7 körül, vissza tudott még aludni - gondolom amiatt is, hogy végre csökken a hőség, nem izzadtan fetrengünk éjszaka, egy kis enyhülés után sóvárogva, hanem végre lehűl a lakás 26 fok alá éjjel, a nap is jóval később kel, így mi is. Örültem, persze hogy örültem, nem tudtam, hogy az az ára, hogy borulnak a nappali alvások, és hiába altatok 1-2 órán án, nem alszik, hol délelőtt, hol délután. Most így se éjjel, se nappal nem alszom, és nehéz bármit is elvégezni. Még nehezebb tervezni, és elengedni, hogy ugyan én most ezt meg ezt akartam csinálni, de el kell fogadni, hogy a kisfőnök nem alszik, így nincs rá lehetőségem, ez van, talán majd másnap.

Most jött el az, hogy segítséget kértünk, anyósék átjöttek, vigyáztak a picúrra boldogan, amíg én kicsit a projektemen dolgozgattam, majd elmentem röpizni, közben mint egy jó fejőstehén, meg-megszoptatva a törpét. Nagyon kellett, egy kicsit lélegezni, ellazulni a mindig ugrásra kész tagjaimat, hogy mikor kell megint elkapni, mikor esik megint el. 

Édes egyébként, talán ez már a szeparációs szorongás, de hihetetlen anyás ezekben a napokban, alig van el a földön, mindig megkeres, utánam mászik és boldogan kacag, ha megtalál a wc-n, konyhában, bárhol, mintha az egész egy játék lenne, ahol anya elbújik. Majd jön, kéreckedik fel, sír, és csak akkor nyugszik meg, ha a karjaimba veszem. Nem egyszerű így főzni, takarítani, bármit is csinálni, így újra rongyosra járatjuk a hordozót, ott még talán könnyebben el is alszik, mint a többi módszerrel. Hát munkás a dolog. Boldog vagyok a törpi miatt, és a legjobb dolog, ami történt velem, az a mi kis családunk, de azért nem könnyű, melós nagyon. Mindenki mondja előre, nem hiszi el az ember, mennyire, és persze tényleg az. 

Picúrkánk egyébként már olyan szépen ül, mint egy kis szurikáta, néz körbe, a nagy magasságból, végre nem is dől el már, vagy csak nagyon ritkán. Négy foga van már, boldogan vájja bele a bőrömbe, ahol csak ér. Egyre nagyfiúsabb, már nem egy kis csecsemő, hanem egy kisfiú, és én büszkén nézem, a fáradtságtól elérzékenyülve néha. Ami jó, hogy azért az elmúlt időszakban viszonylag sokat tudtam sportolni, vagy itthon tornáztam, vagy futni mentem, vagy apukával mentünk padelezni, vagy röpizni tudtam lemenni egy pár órára. A maratoni szoptatások alatt falom a könyveket, ezek azért jó dolgok, mégiscsak tudok lopni egy kis én-időt, ami segít átvészelni a fáradtságot. Sport nélkül nem is tudom, mi lenne velem, amikor ilyen keveset alszom, csak az segít, hogy ne legyek egy kibírhatatlan banya. Vagy az alvás, na de az nem mindig opció :D 

Hihetetlen, de már hét és fél hónapos a picúr!

Magyarországon voltunk három teljes hétig, hogy a családban mindenki megismerhesse a törpit. Jókor időzítettünk, mert pont volt egy kis ablak, amikor haza lehetett látogatni. Mostanra már megint változott a helyzet, innen, Spanyolországból már csak úgy lehet hazautazni, hogy két hét karantén, vagy egy macerás tesztelésekkel teli procedúrát követve kérvényezzük a karantén feloldását. Örülök, hogy nem kellett ezzel is megküzdenem, mert így is volt min izgulni az utazás előtt. A fiam első repülőútja, hogy bírja majd a repülőt, hogy bírjuk majd a rutint tartani, milyen lesz majd a családdal lenni ennyi ideig, hogy bírja majd a párom, aki nyílván nem beszél magyarul... viszünk-e mindent, mi lesz, ha ott lesz beteg a picúr, stb, stb. Fontosnak tartom ezeket leírni, és hogy milyen stressz volt a készülődés, főképpen a COVID szitu kellős közepén, ami bármikor egy tollvonással áthúzhatja az elképzeléseket, utazási terveket... mert ha nem írom le, legközelebbre már elfelejtem, és aztán hajlamos leszek ismét könnyedén bevállalni ilyen utat. Mert azért lássuk be, hosszú volt, és így, ebben a formában nem fogunk menni ennyi időre, mert párom olyan nyűgös oldalát hozta ki, amiről nem tudtam, hogy létezik. Megértem, ha én lennék az ő családjával három hétre összezárva, én se viselném jól. Úgyhogy kipróbáltuk, legközelebb majd máshogy tervezünk. 

Jó volt azért, sok szép pillanat volt, ahogyan a család imádta a kicsit, mindenki, egytől egyig, ahogy mindenki játszott vele, a dédi, a nagynéni, az én nagybátyám, apukám... még a mostohanagymama is tündéri volt vele, bár hozzáteszem, mindig kihangsúlyozta, hogy mindaz, amivel ő készült, az a kicsinek van, és nem nekem. Köszi! :D De jó volt a családdal lenni, és azt látni, hogy mennyire szereti mindenki ezt a kis törpét. Jó volt sok időt együtt lenni a tesómmal, lustán sétáltatni gyereket, kutyát.. látni a mindig nehezen felengedő apukámat, ahogy az unokája elvarázsolja és puszit nyom a feje búbjára... átadni a nagymamámnak, akinél első nap folyton sírt, mert nem tetszettek neki a ráncok, az idő múlása. Látni, hogy az örök agglegény nagybátyám milyen könnyedén fogja és játszik vele az első pillanattól kezdve. Reggel kijönni a szobából, és odaadni valakinek, aki boldogan játszik vele, én pedig kivételesen viszonylag nyugodtan meg tudok reggelizni... A sok közös progi, a barátnőimmel a találkozások, ahogyan ők is megismerik a fiamat, és játszanak vele, és boldogan szagolják a bébiszagot és hagyják a combjukon rendületlenül ugrálni, hogy mindenkinek bekékül a combja és izomláza lesz másnap. El tudtunk menni hármasban a fősulis városomba és megmutatni, hol éltem, mint nagyon fiatal felnőtt... kipróbálni, hogy igenis lehet mininyaralásokat szervezni már. Mert nagyon jól elvoltunk, még a két órás vonatút sem volt gond, és hogy a mogorva magyarok is igenis mosolyognak, amikor a kis prüntyi vicces hangokat ad a zsúfolt vonaton. 

Sok első élménye volt a fiamnak, az első vonatozás például, az első ismerkedés a másik hazájával, az első találkozás kutyával, macskával... készítettem is pár képet a kutyuval, ahogy a fiam is, és ő is a fűben fekszik, majd kinyúlik az az apró kéz, emelkedik a szőrcsomag felé, odaér, megkapaszkodik, kutya felvisít, elszalad, gyerek elesik, orra bukik, felsír... hát ilyen is volt, de már jó barátok a kutyával, pedig az első pillanatban csak nézte meredten, hogy EZ MEG MI? És amíg ott voltunk, hihetetlen fejlődésen ment át... egyszercsak elkezdett ülni, ahogy kúszott ide-oda, majd felemelkedni és lábra állni, majd most már a mászást is egyre szebben gyakorolja, és egyre nagyobb távolságot tesz meg négykézláb, persze ha siet, akkor egyből átkapcsol kúszásra, az még mindig jobban megy. 

Furcsa is egyben mindez, mert kizökkentett az eddigi állapotból, a rutinból. Szeretek itt élni, és vártam már, hogy hazajöjjünk, de mintha most egy egészen más szinten tudatosulna bennem a kilenc évvel ezelőtti döntésem, hogy kiköltözöm Spanyolországba. Mert eljöttem, messze a családtól, és nehéz elképzelni is, milyen lenne vajon otthon élni, és közel lenni. A barátnők is, milyen jó lenne, ha többet lóghatnánk így együtt velük, mert azért stabil oszlopaim ők nekem. És ha vajon a párommal egyszer rosszul mennének a dolgok, lenne-e nekem elég gyökerem itt, hogy boldogan itt maradjak? Hiszen a fiam ide született, itt fog felnőni. Próbálom mélyen vizsgálni magamban, hogy miért gondolok egyáltalán ilyenre, hiányzik a másik haza? De nem.. vagyis igen, persze, valamilyen szinten igen, van az az 5-10 fontos ember, aki hiányzik, és velük az interakció, de szerencsére tényleg sokat lehet pótolni ma már telefonon át is. Talán azt érzem, hogy mit szeretnének mások, és hogy ha szeretnék megfelelni nekik, akkor nem nevelném a fiamat távol tőlük. De ez nem az én hangom, ez az övéké. Mert én tényleg szeretek itt élni, szépen élünk a párommal, még ha nehéz is néha egy pici mellett egymásra odafigyelni, türelemmel fordulni, de szerencsések vagyunk, szép családunk van. És persze ott vannak a kevésbé felemelő pillanatok, amik igenis ugyanúgy a kép részei: a mostohanagymama keserű megjegyzései, amiket apám miatt és a jó hangulat miatt többnyire lenyelünk, a nagymamám is egy firma, mindent jobban tud mindenkinél és mindenbe beleszól kéretlenül, hogy mindenki rádörren a végén, hogy hagyja békén, kezdve attól, hogy ki hány sört iszik, hogy hol ül, hogy én pl. túl sovány vagyok, hogy nagy a hasam, hogy a pici meg fog fázni ilyen kevés ruhában (30 fokban), hogy nekem a járókában kellene tartanom a gyereket, mert különben nem tanul meg járni, hogy az egész BLW egy nagy hülyeség, stb stb. Na meg ugye bőröndből élni, kihúzott kanapékon és felfújható ágyakon aludni, húst hússal enni, azt meg egy kis baconnel megfűszerezni... és alkalmazkodni mindenkihez, hiszen mi vagyunk azok, akik könnyen tudnak alkalmazkodni, de néha már a francba kívántam az egészet, és jól esett volna azt tenni, amihez épp kedvem volt, nem törődve azzal, ki sértődik meg, hiszen mindenki tele van elvárásokkal. Jó azért nekünk itt, a távolban, ahol olyan életet élhetünk, amilyet mi szeretnénk élni. Nem tudom, hogy lehet-e ilyen a távolság nélkül, vagy kell ez a pár országhatár, mint védőfal. 

Kisfiunk hat hónapos lett, így ismét felkerekedtünk, hogy megnézze a doki, minden rendben van-e. Majdnem 8 kiló, 67 cm, és egy kis mosolygós energiabomba, így aztán nagyon elégedettek voltak vele a háziorvosnál. Megbeszéltük, hogy szépen elkezdjük a hozzátáplálást, de közben marad az igény szerinti szoptatás. Tegnap meg is kapta az első kis ételt, mivel BLW-zünk, ezért egy darabka édesburgonyát, amit elég fintorogva szopogatott és kent mindenhova. Mivel még nem tud önállóan ülni, ezért egyelőre az ölemből játszik, ismerkedik a kajával, így aztán nyílván mindketten nyakig narancssárgák lettünk. Volt egy kis öklendezés is, de ez része a folyamatnak, ezt is meg kell tanulnia. Érdekes, hogy azt gondolnánk, adok neki egy kis kaját, és majd megeszi, hiszen a tejet is eszi... de nem, neki most fel kell fedeznie a harapást, a nyammogást, a rágást, azt, hogyan tudja mozgatni az ételt a szájában. Mindez milyen természetes nekünk!

Egyik vasárnap arra is rájött, hogyan emelheti a kis fenekét, hogy négykézláb legyen, azóta kúszik és készül a mászásra. Hihetetlen, de két hete voltunk barátoknál ebédre, és ott még csak maga körül forgolódott, ici-pici távolságokat tett meg. Mostanra beindult, és fedezi fel kúszva az egész lakást, húzza magát, vonja, bárhova odaér most már. Követ a konyhába, hogy egyem meg, fedezi fel az izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat, mint szemetes, virágcserép, kábelek... naponta kell porszívóznom, mert ha nem, akkor ő teszi meg, a szájával és a kezével szed össze mindent, hajakat, szöszt, koszt. Ha ez valóban kell az immunrendszerének az erősödéséhez, akkor jó, mert a takarítás valahogy sohasem olyan alapos, mint ő, mindig talál dolgokat. 

Hihetetlen változásokon megy át, hatalmasat nőtt, és nagyon büszke vagyok rá, hogy nem csak, hogy a testem ki tudta hordani, védve és oltalmazva a növekedését, de szülés óta csak a testem által termelt tej az, ami ezt a kis csodabogyót ilyen szépen táplálja. Hányszor vagyunk elégedetlenek a testünkkel, hogy nem elég formás, nem elég fiatalos, de valahogy más szemmel nézek rá. Persze az is segít, hogy nagyon sokat fogytam, de még ha maradt is valami hasam, nem szégyellem, épp ellenkezőleg, ez annak az emléke, hogy nem is olyan régen ez a kis törpe még bennem növekedett. Nagymamám jó magyar szokás szerint feljogosítva érzi magát, hogy mások testére megjegyzéseket tegyen, és szerinte a picúr kövér, nekem meg híznom kellene pár kilót, mert ha nem, akkor ráncos leszek, és itt most nem az arcomra gondol, tette hozzá titokzatosan. Na, ilyen se volt még, hogy valaki is azt mondta volna, hogy túl vékony vagyok, de nem bánom, én jól érzem magam a bőrömben. 

Főleg, hogy beindult a röpi, sőt, tegnap még padelezni is voltunk életem párjával, hogy egy kis sportrandira menjünk. Nagyon jó érzés, hogy tele vagyok energiával a gyatra alvás ellenére is, és úgy érzem, kicsattanok az egészségtől. A vérvétel is ezt igazolja, a terhesség utáni plusz súly miatt pár értékem csillagos volt, de most hála az egészséges étkezésnek, a sok sétának és a sportnak, minden tökéletes. Hálás vagyok ezért is a testemnek, és csodálattal adózok neki, hogy egy ilyen nagy megpróbáltatás ellenére is képes ilyen hamar formába lendülni, mint a terhesség és a császár. 

Úgy összességében hálásnak érzem magam, a kisfiamért, a szép kis családomért, az életünkért, és fontosnak tartom ezeket a gondolatokat megfogalmazni, le is írni, és igazán átérezni. És hálás vagyok a csendért, ami most éppen körülvesz, és az időért, ami most az enyém, csak az enyém! Varázsszóra, ebben a pillanatban meghallom, hogy abbapapababa... törpike felébredt. :D

Az elmúlt időszak nem volt olyan könnyű, viszont homályba vész egy kicsit a kialvatlanságomtól. Rengeteg bürokratikus karikán ugráltunk át, de a sok utánajárásnak és idegeskedésnek meglett a gyümölcse, és már van a picúrnak spanyol személyije, valamint elindítottuk a magyar vonalat is, és megigényeltük a magyar anyakönyvezést és a magyar útlevelet. Ez utóbbit, hogy tutira menjünk, ki tudja, lesz-e még olyan helyzet, hogy csak magyar iratokkal lehet belépni az országba?

Másrészt már két fog is kibújt, így 5 és fél hónaposan, ami több mindent is borított mostanában. Egyrészt nem alszunk, már hetek óta. Éjjelente többször (rosszabb éjszakákon kétóránként, jobbakon reggel 4-től egy-kétóránként) felsír a pici, és csak a karunkban nyugszik meg, így aztán megy egymás bökdösése félálomban, hogy ki is a soros felkelni és ringatni egy tíz percet, ha szerencsés, negyvenet, ha nem. Nem viseljük olyan jól a nem alvást, így történt, hogy egyik éjjel életem párja belerúgott a légzésfigyelőbe, mert bejelzett, amikor kiemelte a picúrt - ez a dolga, hogy jelezzen, de hát idegesítő, én ezt értem. Erre nyílván én is felkaptam a vizet, és odakiabáltam az ágyból, hogy ne rugdalja a gépet, ami nekem személy szerint hatalmas megkönnyebbülést jelent, főleg, mióta hason alszik a pici, akárhogy is tesszük le, ő átfordul, így szeret aludni, na. Minderre persze felébredt a törpi, aki addig csak félálomban sírt, és így történt, hogy reggel 4 és 6 között nem tudtuk lehunyni a szemünket, hogy nesze nektek, ha felpaprikázódtok, akkor majd én biztosítom, hogy legyen miért. 

A másik, hogy amilyen lelkes mosipelusos vagyok, olyan nehézségekkel küzdünk. Egyszerűen nem jövök rá, hogy mi lehet az oka, de pár hete nagyon kipirosodik a bőre a combnál és a kukac fölött. Mindenféle fórumokon jeleztem, hátha a dörzsölt mosipelusos anyáknak vannak ötleteik, és hát jöttek is a tippek ezerrel. Fura módon a fogzást említették sokan, hogy akkor lett náluk ennyire piros a pici bőre. Ami furcsa, hogy a sima eldobható pelussal rendbejön, az nem irritálja. Javasolták, hogy mossam ki 60 fokon a pelusokat, hogy talán a polár szárazontartó irritálja, és csak a sima pelenka érintkezzen a bőrrel, és hogy érdemes naponta fél órát levegőzni hagyni a bőrt. Ma reggel le is tettem levegőzni pelus nélkül a polifóm játszósarkába, gondoltam, ha bepisil, majd feltakarítom. Azért azt mondonom se kell, hogy sikerült az egyetlen ott lévő plüssállatot, Tigruskát lepisilnie. 

Szóval nehézségek, azok vannak, viszont nagy fordulat állt be a szociális életemben. Újra belevetettem magam a röpizésbe, már háromszor sikerült csatlakoznom a barátokhoz, elkezdődtek a találkozgatások is újra, többször bementünk a központba sétálni, voltam futni párszor... mindezek sokkal elviselhetőbbé teszik a nemalvást, mert mégiscsak, segítik a mérleg nyelvét abba az irányba dőlni, ahol azért a jókedv uralja a napjainkat, még ha zombi módra is nézünk ki a fejünkből.

Hol lelkesen készülök arra, hogy júliusban hazamehetünk mindez a koronakálvária után, hol azt gondolom, hogy talán meg se éri a sok stresszt, amivel jár. 

Először is némi bürokrácia, ugyanis a picúrnak még nem sikerült kiváltani a személyijét. Februárban már voltunk a rendőrségen ügyintézni, ahol is hiányzott még egy papír, így vissza kellett menni a bíróságra, ahol az anyakönyvi kivonat mellé adtak egy papírt ezúttal, ami feljogosít az első személyihez tartozó ügyintézésre. Volt papírunk, amivel lehetett ügyintézni, de ide olyan kellett, ami kimondottan az első személyihez kell. Tiszta Kafka az egész, de mindegy, visszamentünk, beszereztük, kértem újabb időpontot a rendőrségen, amit aztán szépen töröltek a koronavírus miatt. Most, hogy már a második fázisban vagyunk, beindulnak újra az ügyintézések, így próbálkozunk már egy ideje időpontot kérni. Most végre működik a honlap, és lám, másfél hónap múlva van az első időpont a kis városunkba, úgy egy héttel azután, amikor is nekünk repülnünk kellene. 

Nem gyengén ment fel bennem a pumpa, vad telefonálásba hajszoltam életem párját, hogy hívja fel a rendőrséget, az ügyfélszolgálatot, stb, és végül valaki elárulta, hogy innen három metrómegállónyira van egy rendőrség, ahova lehet menni időpontfoglalás nélkül és a repjegyre hivatkozva valószínűleg fogadnak majd minket. Oké, akkor holnap reggel útra kelünk a törpivel, megyünk és ügyintézünk. B terv, hogy foglaltam időpontot Igualadaba, ami innen egy óra kocsival, és így az utazásunk előtt két héttel el tudunk menni személyit csináltatni. De nem szeretném az egész júniust végigizgulni, hogy lesz-e személyi időben vagy sem... 

Közben a család is lelkesen készül arra, hogy hazalátogatunk, ami fantasztikus, nagyon örülök is neki, csak sajnos még sok csatát kell megvívnunk, mire kialakul minden. Apu és felesége végre elgondolkoztak azon, hogy akkor nekünk kellene egy vendégszoba, ha szeretnék, hogy ott aludjunk, pedig én már ott voltam, hogy majd tesómnál leszünk végig, ott legalább nincs feszkó soha. De nem, nyílván ők is akarnak babázni, úgyhogy mindenféle szervezkedésbe kezdtek, hogy legyen egy kihúzható ágy, meg hely a kiságynak. Megjegyzem, négy szobás családi házról van szó, amiben ketten élnek, szóval nem kellene, hogy olyan nehéz feladat legyen, de az. 

Oké, eddig jó. Következő intéznivaló, hogy legyen kiságy, kocsiülés. Kértem őket, hogy segítsenek ebben, és mondtam, hogy találtam egy helyet, ahol lehet kölcsönözni, és hangsúlyoztam, hogy nem feltétlenül akarok venni, mert akkor bele kell ásni magunkat, hogy melyik milyen, mennyire biztonságos, stb. Erre fel persze vettek egyet használtan, mire egy kicsit azért persze, hogy felhúztam magam, mert nem ezt beszéltük meg, és eszük ágába sem volt megkérdezni a véleményemet, vagy utána nézni, hogy ez megfelelő-e biztonsági szempontból. Amikor szóvá tettem nekik, hogy küldjék el a pontos típusát, és majd utánaolvasok, ha ők nem tették meg, akkor persze megsértődtek, hogy nem baj, majd eladják, én meg kölcsönözzek, amit akarok. 

Beszélgettek a hozzátáplálásról is, és szépen eldöntötték, hogy ők nem fognak itt püréket gyártani, majd jó lesz a bolti. Helloooo, esetleg valaki megkérdezne, hogy mi a véleményem erről? Még nem kezdtük el a hozzátáplálást, ennek is utána kell olvasnom (vár rám egy 17 oldalas pdf és egy könyv a BLW-ről), és valószínűleg nem is lesz püré a BLW miatt, másrészt akármennyi hozzátáplálás is lesz 7 hónapos korában, az nem bolti műkaja lesz, az biztos.

Pár napja nagymamámmal beszélgettem, és kicsit összeszólalkoztunk, mert én nem hallgatok rá, és szerinte azért nem alszik a gyerek, mert kb hagynom kellene sírni, nem kell annyit felvenni, vizet, meg teát adni neki már születése óta, stb. Mindez oké, az ő idejében mindent máshogy csináltak, persze, de akkoriban az anyák 1-2 hónapot szoptattak, majd mentek vissza dolgozni, nem is volt tovább tejük, míg ma az igény szerinti szoptatással és a kizárólagos anyatejjel azért nagyobb eséllyel működik a dolog. A hagyjam sírni, meg ne vegyem fel annyit hozzászólásokról meg nem is tudom, mit mondjak, nagyon távol áll tőlem. Lényegében mamám szerint szenved a gyerek, mert nem jól csinálom és nem hallgatok rá.

Persze még jópár hasonló helyzetet tudnék felsorolni, ahol úgyis mindenki jobban tud mindent, beleszól, ítélkezik és megsértődik, miközben én vagyok a picúrral napi 24 órában, és nekem kell döntéseket hozni arról, hogyan szeretném nevelni, táplálni, szeretni. Véleménye persze mindenkinek lehet, de miért érzik magukat felhatalmazva, hogy beleszóljanak és okoskodjanak? Nem tudom ezt elfogadni, főleg, hogy én a fordított helyzetben sose okoskodnék bele, legfőképpen nem olyan dolgokba, ami nem az én felelősségem. A családban eddig mindig amolyan nekem mindegy hozzáállást próbáltam felvenni, csak hogy egyszerűbb legyen minden a látogatások rövid ideje alatt, de nyílván ez nem mehet így tovább, mert nem dönthetnek mások a gyerekem neveléséről.

De miért olyan nehéz ez mégis? Miért nem tudja az ember egyszerűen letojni, bevenni a leszarom tablettát és nem pörögni rajta? Olvastam valahol, hogy az ember rengeteget tanul önmagáról az anyaságnak köszönhetően, és biztos vagyok benne, hogy nekem többek között ez lesz egy olyan terület, amin dolgoznom kell: nem felkapni a vizet a családomon, megérteni az ő szemszögüket is, de közben csinálni, amit én jónak tartok, és mindenféle lelkifurdalás nélkül. Nem lesz könnyű út, már látom, de talán egyszer sikerül! Egy barátnőm azzal vígasztalt, hogy ez csak az első gyereknél van így, a másodiknál már elhiszi mindenki, hogy képesek vagyunk nevelni egy gyereket, és kevésbé szólnak bele mindenbe, ráadásul addigra lejátsza az ember ezeket a csatákat. Szóval easy :D 

Tegnap már-már normális napot tudhattunk magunkénak. Eljutottunk végre a barátnőmhöz, hogy elhozzuk a kiságyat és a gyerekkerítést, valamint ami a legfontosabb, végre lássuk egymást személyesen egy kicsit és beszélgessünk. Olyan jó volt, és valahogy olyan álomszerű... új még nekem ez a helyzet, ahol elmegyünk a mi kis minicsaládunkkal egy másik minicsaládhoz látogatóba és nézzük, hogyan játszik a 3 éves a mi kis 5 hónaposunkkal és túlcsordul bennem valami... azért is, mert itt van velünk ez a kis törpe és igen, még inkább családdá kovácsolt minket, másrészt pedig olyan kevés gyerekes barátom van, abból is a nagyja Magyarországon, és hiányzik, hogy együtt gyerekezzünk. 

Ez elkerülhetetlen, hogy minden kapcsolat átértékelődik, sok barátság, haverság megerősödik vagy éppen leépül ilyenkor. Amikor én voltam a másik oldalon, akkor is sokszor néztem, hogyan távolodnak el a barátok, akik családot alapítottak, mert nekik onnantól a gyerek az első, és mindig a szinglinek kell(ene) alkalmazkodnia, kompromisszumot kötnie, és ez nem mindig lehetséges, főleg, amikor nehéz is a szülőkkel egy értelmes beszélgetést folytatni, hogy ne szakítsa félbe a gyereksírás vagy kacagás. Az új szülőknek megváltozott az élete, és már nehéz sokszor összeegyeztetni a korábbi felállással, kikerülhetetlenül megváltozik a barátság azzal együtt, ahogyan az életünk is új irányt vesz. 

Most átkerültem a másik oldalra, ahol nekem az első a gyerekem és a rutinunk és nekem kell kivonni magamat sok olyan helyzetből, amire eddig gondolkozás nélkül igent mondtam volna. Amilyen friss és egyben boldog volt a reggeli szituáció, annyira keserédes a délutáni. Ahogyan sétáltunk, kiszúrtam a parton a haverjaimat, és a sétányról integettem nekik, mert a babakocsival nem könnyű behatolni a homokba. Épp a röpihálót állították, és amikor észrevettek, akkor mintha lett volna némi tanácstalanság, hogy akkor most mi megyünk oda, vagy nekik akkor most illik odajönni és érdeklődést mutatni.. amúgy is olyan pasikról van szó, akiket még egyáltalán nem érdekel a gyerek téma, nem vettem hát magamra, emlékszem, mennyire hidegen hagyott engem is a gyerektéma korábban. Örültem nekik nagyon, hülyéskedtünk egy sort, és beszéltük, hogyan csatlakozhatnék hozzájuk egyik nap, de közben egy kicsit fájt a szívem, mert a napi hatszori szoptatás mellett nem olyan könnyű ez, és ez a hobbim, ez a nagy szenvedélyem biztos, hogy parkolópályán marad még egy ideig, legalábbis abban a formában, ahogyan azt régen űztem, már sohasem jön vissza. Nem is baj ez, hiszen nem kívánok már napi 14 órát a parton tölteni, röpizve, én választottam, hogy családot szeretnék, és már a párom megismerésével, majd a mesterképzéssel is nyílván változott ez, egyre kevesebbet tudtam a parton játszani. De új még ez nekem, hogy olyan leleményesen kell még egy 40 perces futást is megszervezni, hát még akkor egy röpizést, ahol sok embertől függ minden. Egyelőre nincs más választásom, mint lemondani erről, és időről időre elővenni a témát, hátha sikerül valamilyen új formában mégis beépítenem az új életembe. Lehet, hogy új emberekkel, új helyszínen, de a röpi részese lehet az életemnek a jövőben, ez csak rajtam múlik. 

Ha alaposabban belegondolok, azért nyertem is jópár barátot, nem olyan fekete-fehér ez az egyenlet. Amint bejelentettem a terhességet a munkahelyen, hirtelen felvételt nyertem egy titkos klubba, ahol a belépő mi más is lenne, mint egy gyerek, még ha a méhemben is volt akkor még az a poronty. Az elején még kicsit fel is zaklatott, mert annyi kérdéssel záporoztak hirtelen, és én a nagyjára nem tudtam a választ, csak megijesztett, de idővel az volt inkább a jellemző, hogy rengeteg olyan emberrel beszélgettem, akikkel egy szót se váltottam korábban, és hihetetlen, mennyi kedvességet és odafigyelést kaptam, hiszen hirtelen lett egy nagyon fontos közös téma, a gyerek. Teljes természetességgel ajándékoztak tovább nekünk rengeteg ruhát, babakocsit, cipőket, meg még ezer olyan apróságot, amiről azt se tudtam, hogy létezik, és azóta is azonnal segítenek, ha bármi kérdésem lenne. Hogy ezekből kialakul-e igazi barátság, annak csak az idő a megmondhatója, de most is igaz egy mondás: amikor bezárul egy ajtó, kinyílik egy ablak... Barátok kellenek, anélkül nem lehet az élet kiegyensúlyozott és boldog, és most, hogy végre a karantén kezd enyhülni, végre visszatérhetünk oda, hogy építsük, újraépítsük ezeket a kapcsolatokat. 

Az alsó ínyen, középen feltűnt egy apró, de tűéles fehér pontocska: kibújt az első fogunk! És azonnal érezni lehet már egy újabb fogat, ez a felső ínyen készülődik lassan kitörni. Most lesz öt hónapos, és már van foga! Nagyon örülök neki, nyílván, bár időről-időre valaki emlékeztet, hogy akkor innentől készüljek a fájdalmas szoptatásokra... na emiatt már kevésbé lelkesedem. 

Ez a hét egész jól alakult, bár az elején volt egy olyan visszaesés, amit az újszülöttkorban is nagy kínok között éltünk volna túl, ugyanis a picúr éjjelente 2-3 óránként keservesen sírni kezdett, csak nagy nehezen tudtuk megnyugtatni, annyira fájt a pocakja. Aztán hosszasan elemeztem, hogy vajon mi okozhatja, és a vöröslencse levesre terelődött a gyanúm, így lefagyasztottam a maradékot, és láss csodát, a következő éjszakát békésen végigaludtuk. Utána már egészen kellemesen alakultak a napok, még párszor kimentem futni, tettem-vettem itthon, volt egy kis időm a saját dolgaimra is.

Mindezek tetejébe, végre szociális életet is éltem! Még mindig nem lehet elhagyni a városhatárt, ezért az anyósékkal és barátnővel tervezett programot el kellett halasztani egy héttel, de a mi kis városunkban lévő barátnőmmel rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy találkozunk. Zavaros még mindig, hogy most mi a helyzet az idősávokkal, be kell-e őket tartani vajon? Mert ha igen, akkor ugyan találkozhatunk már emberekkel, max 10 főig, de mivel 12-7 között mehetünk ki gyerekkel, ő pedig gyerek nélkül csak 8 után, akkor ezek szerint mégsem találkozhatunk? Végül úgy döntöttünk, nem foglalkozunk vele, és találkoztunk, így pici fiam boldogan élvezte, hogy egy új szereplő  tűnt fel és dögönyözi órákon át. 

Holnaptól már feloldják a tiltást Barcelonával, így találkozhatunk már végre mindenkivel, akivel csak szeretnénk - be is jelentkeztek már hétfőre anyósék, gondolom, már tűkön ülnek. 

Optimista pillanatomban elkezdtük a hazautat is megtervezni, hosszas alkudozás után két és fél hétre megyünk. Valahogy úgy indult, hogy én egy hónapra szerettem volna, párom pedig egy hétre, és akkor ez lett belőle - hiszen egy éve lesz, hogy utoljára otthon jártunk, és annyi emberrel szeretnék találkozni, annyi ember kíváncsi a picúrra. Egyrészt nagyon várom, másrészt kicsit ideges is vagyok, hogyan lesz, azért mint minden családban, nálunk sem szoktuk a drámai elemeket nélkülözni, van mindig egy kis manipuláció, lelkifuri keltés és hasonló nyalánkságok, de próbálok nem előre ezektől rettegni. 

Kimentem futni, most először a szülés után. Bevallom, izgultam előtte, hogyan fog menni, lesz-e bármilyen fájdalmam, ami azt jelzi majd, hogy nem vagyok még erre kész, kvázi lötyög-e majd a méhem minden lépésnél, meg hogy egyáltalán mennyire fogom bírni. Elhatároztam, hogy majd szépen lassan futok, és bele-belesétálok. Utoljára terhesen futottam, amikor még nem tudtam, hogy már ott növekszik bennem egy kis élet... olyan jó 14 hónapja van már, szóval nem vártam kirobbanó formát magamtól.

Nem volt könnyű megtalálni a megfelelő időpontot sem, mert sportolni reggel 6-10 között, vagy este 8-11 között lehet, hiszen még tart a karantén. Én reggel kizárt, hogy kijutok, amíg nem estem át két szoptatáson, este pedig szintén sűrűn cicizik a picúr. De megtaláltam a lyukat, pontban este 8-kor ha elindulok, akkor van körülbelül 40-45 percem, miközben apuka fél 9-kor elkezdi az esti rutint a masszázzsal, átöltöztetéssel, én pedig pont hazaesek az utolsó etetésre. 

Így is lett, itthon bemelegítettem és útra keltem. Az utcán mindenhol emberek mászkáltak, a nagyja maszkban, mindenki kitódult az utcákra ezekben az órákban, amikor végre rájuk került a sor, hogy levegőzzenek, sportoljanak a szép tavaszi estén. Rég láttam ekkora tömeget, de nekem nekilódultak a lábaim, és csak vittek lefele, a tengerpart felé. Élveztem, ahogyan mozgok, könnyednek éreztem a testemet, ahogyan elértem a parthoz, átvágtam a felüljárón és már ott is voltam a parton, ahol annyiszor futottam régen! Nem futottam gyorsan, de nem éreztem szükségét egyszer sem, hogy megálljak, és egészen szép tempóban haladtam, és villámgyorsan eltelt körülbelül fél óra. Akkor hazafele vettem az irányt, de tettem egy kis kerülőt még, hogy maximálisan kihasználjam az időt. Itt éreztem egy kis fáradtságot, de nem álltam meg, hanem tartottam a tempót és így hazafutottam, majd gyalog feljöttem a lépcsőn a harmadikra. Jól ment, jól esett a futás.

Furcsa volt, hogy magamban vagyok, már úgy elszoktam attól, hogy egyedül legyek az utcán, hogy ne legyen velem a picúr. De jó érzés volt, mintha hirtelen rányitottam volna az ajtót egy régen elveszített énemre, aki fesztelenül rója az utcákat, egyik lábát teszi a másik elé, aki már annyi helyszínen futott, versenyeken, elhagyatott földutakon, városokban, parkokban, a Margit-szigeten... ezer feletti órát futhattam eddigi életemben, mennyi mennyi idő ez, amikor én ugyanezt tettem, egyik lábat raktam szorgosan, ritmusosan a másik elé. És hogy mennyire jó volt ezt a darabkát újra felfedezni, hogy még ott van, még nem tűnt el teljesen, nem csak az az énem létezik, amelyik most anya és anya és anya, és ezek után még pár dolog, de első- és másod- és sokadsorban anya. Imádom a fiamat, és hihetetlenül boldoggá tesz, de mégis nagyon örültem, hogy megleltem azt a kis töredékét a régi énemnek, hogy még létezik, és ez is motiválni fog, hogy újra kimenjek futni, mert jó ismét magam lenni.